A türelem erényéről

Rutinos anyaként tudom, hogy mindig van új és újabb a nap alatt, ami miatt ki tudok akadni a gyerekek viselkedése/mutatványa miatt, de ma délelőtt újabb kihívással kellett szembesülnöm, ami jelentősen megtépázta türelem-faktoromat. Pedig az utóbbi időben tudatosan trenírozom magam, mély levegőt veszek, lassan elkezdek számolni magamban, mielőtt megszólalnék, ha "helyzetben" vannak a gyerekek, és beavatkozni szükséges. (Nem akarom rögtön leordítani a fejüket, hanem mérlegelek, hogy megér-e annyit az eset, hogy szóljak érte, vagy nem.)  Igen, nagy türelemre "szoktatnak" a gyerekek, nem is gondoltam, hogy ekkorával rendelkezem.

A mai eset sem indult veszélyesnek, az elején még kedélyesen megállapítottam, hogy Blanka megint a konyhaasztal alatt bujkál, nincs abban semmi különös, gyakran dekkol ott. Ahogy térültem-fordultam, öt perc múlva még mindig ott volt, és ollócsattogást hallottam. Ekkor alaposabban megnéztem mit vagdal ollóval az a kislány, aki tudja, hogy kés, villa, olló gyerek kezébe nem való.

Az én szép és okos kislányom a konyhai ollóval darabokra aprított az asztal alatt egy ruhazsebkendőt, egy mosogató törlőruhát, és szépen frufrut nyírt magának, majd levágta bal oldalon a haját, ahogy érte az ollóval. Azok után, hogy egy éve növesszük a haját, hogy össze lehessen végre fogni, vagy be lehessen fonni, úgy belenyírt a hajába, hogy SOS fodrászhoz viszem vasárnap délután, nehogy holnap kinevessék az oviban.

Szerintetek ezek után meddig kéne magamban számolni, hogy szuperanyaként nyugodt szívvel (nem emelt hangon) azt mondhassam Blankának, hogy: "nem baj, kislányom, megoldjuk?"

Pozitívuma a dolognak, hogy ezentúl reggelente hamarabb elkészülünk, mert nem kell copfokkal, csatokkal, és éjjel járó hajgubancoló manók tevékenysége során itt maradt gyerekfejjel küzdenem, tehát napi öt perc, amit sokkal fontosabb dolgokkal is tölthetek. Például a felszabadult idő alatt még több türelmet kérek a Jóistentől, hiszen tudom, csak akkora terhet rak ránk, amivel meg is tudunk birkózni...