Májusi esküvő Obornakon

Nagyon aranyosak tudnak lenni a lányok, amikor rizst szórnak az ifjú párra..

A lufi minden esküvő elengedhetetlen kelléke

Nyuszi ül a fűben...

Gyerekek - 2016. május 14.

Blanka

Nóra

Ágoston

Együtt

Anyai puszi

A képeket Godina Betti készítette, köszi, Betti!

Anyának lenni

Amíg nem voltak gyerekeim idilli, rózsaszín ködös elképzelésem volt az anyaságról, leginkább arra vágytam, hogy babakocsiban tologathassam a gyerekemet, közben süt a nap, játszótérre járunk, ahol az én gyerekem édesdeden homokozik a többi gyerekkel, én ráérősen ülök a napsütésben a padon, a többi anyukával beszélgetek az anyaság szépségeiről. Hogy mennyire más lett a valóság, azt legmerészebb álmaimban sem tudtam volna elképzelni.

Arra már az első gyerek születése után hamar rájöttem, hogy a többi anyukával való beszélgetés a gyerekről nem jelent számomra mindig felhőtlen örömöt, sőt, folyton összehasonlítgattam másokkal az én gyerekemet.  Addig, amíg nem voltak gyerekeim határozott elképzeléseim voltak a gyereknevelésről, (akár tanácsot is tudtam adni gyerektelen létemre), de hogy ez mennyire nem egzakt tudomány, azt soha nem gondoltam volna. Folyamatos tanulást jelent, néha a gyerekek világítanak rá, éppen az adott helyzetben mi a helyes vagy éppen helytelen. Amit biztosan állíthatok, hogy folyamatosan szem előtt kell tartani azt a tényt, hogy minden gyerek más, és tilos összehasonlítgatni őket. Ezt ikres anyaként lehetetlen elkerülni, viszont nagyon káros, hiszen minden gyerek önmagához képest teljesít, nem a testvére, nem a szomszéd Pistike a mérték.

Korábban valamiért számomra a babakocsival közlekedő anyuka volt a megtestesült nyugalom és boldogság, egészen addig, amíg meg nem próbáltam iker-babakocsival közlekedni. (Igaz, már az egyes babakocsival való közlekedésről is időközben elszállt nálam a varázs.) Azt lassan feldolgoztam, hogy az iker-babakocsival nem férek be a tőlünk 100 méterre található boltba, így kénytelen-kelletlen hosszabb útra kellett kelni akár egy kg kenyérért is. Azt viszont a mai napig nem tudom megérteni, hogy Ágoston fiam miért üvöltött abban a pillanatban, ha megállt a babakocsi, akár pár szóra álltam volna meg ismerősökkel beszélgetni, akár a bolt pénztáránál vártam a soromra.

Az a bizonyos homokozós-játszós idilli játszótéri életkép is lassan köddé foszlott, amikor rájöttem, hogy ikergyerekekkel nem lehet egy felnőttnek játszóterezni, mert egyik jobbra, másik balra megy, az anya meg középen meghasonlik. (Ez a tény egyébként még az apró betűs részben sem volt bent az ikergyermekekhez készült használati útmutatóban.) Az idilli anyaságról alkotott képem lassan szertefoszlott, amint gyermekekkel népesült be a ház, rá kellett, jönnöm, hogy nem tartozom az ősanyák közé, eléggé el nem ítélhető módon még a hordozókendő kötési technikáját sem tudtam megtanulni, szégyenszemre el kellett adni a hordozókendőt a Vaterán. (Mentségemre legyen mondva, hogy drágábban adtam el, mint vettem. J)

Határozott elképzeléseim voltak arról, hogy nekem milyen gyerekem/gyerekeim lesznek, és az ilyen élénk, zsizsegő, mindenhová felmászó, mindent megtapogató gyerekektől a víz kivert, ha láttam, mit művelnek. Gyermektelenként meg voltam győződve róla, hogy ez nevelés kérdése, és én majd másképp fogom csinálni. Ehhez képest rá kellett jönnöm, hogy a gyerek születése pillanatában eldöntött tény, hogy másfél évesen felmászik-e gázcsövön vagy sem. (Blanka felmászott.) Számomra is bebizonyosodott az az állítás, hogy neveléssel tudod ugyan csiszolni a gyerek viselkedését, de a gének nem hazudnak.

Ha a géneknél tartok, gyakran gondolkodom azon, hogy Nóra melyik szülői ágtól örökölt olyan géneket, amelyek révén az óvodában letépte a zuhanyfüggönyt, és rövid időn belül végigharapta az óvónői kart, ezzel egyenes utat nyerve a nevelési tanácsadóba. (Megoldást igazából az óvodaváltás jelentett, amely életem egyik legnehezebb döntése volt, az idő azonban beigazolta helyességét.)

Arra is rá kellett jönnöm, hogy a gyerekek végtelen türelemre tanítják a szülőket, próbák elé állítva őket. Igazi kihívás válaszolni már a százharmincháromszor feltett kérdésre – ebben főleg Ágoston jeleskedik – hogy mennyit kell még aludni. (Erre a sztenderd válasz: „egyet, mindig csak egyet”)

Türelem kell a hiszti-kezeléshez is, nincs két egyforma szituáció, az egyszer bevált megoldás máskor kudarcba fullad, de itt is ki kell próbálni többfélét. Az ősanyák által javasolt „öleljük meg a hisztiző gyereket” hippi-módszer Nóránál egyáltalán nem vált be, hiszen hogyan lehet egy magából kikelt, toporzékoló gyereket megölelni?! (Nórát nem lehetett.)

Amit sohasem gondoltam volna az az, hogy dínószakértővé válok, és magabiztosan mozgok a triceratopszok és T-Rex-ek világában és egy-egy Pteronodon felismerése sem okoz problémát. A Monster High babák ellen sokáig tiltakoztam, de olyan kegyetlen jó a marketingje, hogy Blankát teljesen beszippantotta a rémbabák világa, kénytelen voltam elveimet feladva Monster High-os babákat, kiegészítőket vásárolni – hol a Jézuska, hol a nyúl hozott egy-egy rémséget.

Visszagondolva gyerekkoromra, én régebben elhatároztam, hogy sohasem fogok kiabálni a gyerekeimmel, mert annyira utáltam, ha anyám ordított velem… Ehhez képest képes vagyok felemelt hangon ordítani velük, majd megállapítani, hogy semmi értelme nem volt.

Lánykori anyaképem semmiképp nem arról szólt, hogy heveny gastroenteritis-szel éjjelente hányást takarítok a szintén beteg gyerekem ágyából, ágyneműjéből, szőnyegről, babzsák-fotelből, mert ugye, az anyák nem mennek betegszabadságra. Azt gondolom, hogy az anyaság nem arról szól, hogy anyák napján nyugodtan hátradőlve végighallgatom a verseket, hanem egész évben sok-sok apró élmény, öröm, aggódás, bánat, kétely, mégis úgy érzem, nem cserélnék senkivel és nekem vannak a legnagyszerűbb gyerekeim a világon.

A bejegyzést ihlette: http://wmn.hu/2016/05/04/anya-metamorfozisa-7-valtozas-amire-egyaltalan-nem-szamitottam-amikor-eloszor-meglattam-a-ket-csikot