2017. június 21., szerda

Búcsú a szülői háztól


"...Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton..." 



Radnóti Miklós: Nem tudhatom...



2017. tavaszán nagy vehemenciával vetettük bele magunkat családi házunk értékesítésébe, amely négy hét alatt elkelt.














A ház eladásra történő felkészítése szintén megérne egy misét, akár egy hosszabb bejegyzést - talán egy külön blogot - is, de a vérrel és verejtékkel megszerzett szakmai tudásom a saját ingatlan értékesítése terén nem fogom közkinccsé tenni ingyen. :) 

Amíg nem adtam el házat nem foglalkoztam az értékesítés érzelmi részével, egyszerű adásvételként tekintettem az előttem álló feladatra, távlati célunkra (házépítés) gondoltam, hiszen nem akartam kötődni semmilyen tárgyhoz, házhoz, dologhoz. Amikor eljutottunk a fényképezési fázishoz, és visszanéztük a képeket, mindjárt megállapítottuk, milyen jó házunk van! Ezt akarjuk mi eladni?! A kisördög folyamatosan motoszkált az agyamban, hogy milyen értéktől "szabadulunk" mi meg. Ehhez nyilván hozzájárultak a jóindulatú és kevésbé jóindulatú megjegyzések, amelyekkel a ház értékesítése során nyíltan vagy közvetve szembesültünk ("jól meggondoltátok?", "nem fogtok ennyi pénzt kapni a házért", "itt hagyjátok Kiskanizsát és elmentek falura?", "normálisak vagytok, hogy építkezni akartok?", "mi a csuda az a passzívház?", "bele mertek vágni?", "mi lesz a gyerekekkel?" hogy csak a legtipikusabbakat soroljam.)

Nekem egész eddigi életemben csak egy lakcímkártyám volt, amelyet már 1973-ban ki lehetett volna állítani, ha létezett volna akkoriban ez az okmány. Mivel első személyi igazolványomat nyolcadikos koromban, kb. 1988-ban kaptam, az tartalmazta a lakcímemet. Na de akkor még a módszerváltás előtti időkben jártunk, és ez szerepelt az igazolványomban lakcímként: "8800 Nagykanizsa, Polai János utca 40."

















Az 1990-es években jött el az idő, amikor sor került az önkényuralmi rendszerekhez köthető utcanevek átnevezésére. Tisztán emlékszem, hogy mély felháborodást éreztem, amikor a Polai János utcát Bába utcára kívánta átnevezni az akkori városvezetés. Arra is emlékszem, hogy lakossági véleménykérést próbáltak kérni az utcában lakóktól. Akkor a Bába utca elnevezést én 17 éves fejjel rendkívül cikinek éreztem, és Anyám nevében - mivel én még nem voltam nagykorú - levelet fogalmaztam, legépeltem, elküldtem, hogy NE LEGYEN BÁBA UTCA A POLAI JÁNOS UTCÁBÓL. Sajnos a véleménykérés csak áldemokratikus megnyilvánulás volt a város részéről, mert nem vették figyelembe az én gondosan megszerkesztett felháborodó levelemet... (Emlékszem, akkor döntöttek a szomszédos "Nefelejcs" utca "Szigeti" utcává nevezéséről is. Azt a mai napig nem tudtam kideríteni, hogy szegény nefelejcsnek milyen önkényuralmi rendszerhez volt köze, viszont piszkosul irigyeltem a Nefelejcs utcaiaktól a "Szigeti" utcanevet.)

Bába utca lett a Polai János utcából, viszont én a középiskolai naplóban az adategyeztetéskor nem voltam hajlandó módosítást kérni. Egyszerűen szégyelltem, hogy így kibabráltak az utcában lakókkal...

És én most eladtam a szülői házamat. Ha rágondolok, görcsbe rándul a gyomrom, remélem, hamar túlleszünk a költözésen, mert sok időt nem hagyott a vevő...



Piknik a konyhában - 2016.


























Boszorkány - 2016.

Eladtam azt a házat, "amelybe" beleszülettem, ahol telt a gyermekkorom, ahol felnőtté váltam, ahová költözött a férjem, "amelybe" beleszülettek a gyerekeim, és az ő kis életük is itt kezdődött. A gyerekeim tulajdonképpen kvázi ugyanazon a hintán hintáznak, amelynek alapjait Apám betonozta le, és ahol én is hintáztam. Apám imádott betonozni, és belevésni a betonba dátumot. Van a hátsó lépcső alatt egy olyan dátum, amelyet én véstem bele 1986-ban Trixivel. 




Az udvaron kint van egy olyan festékes rajz, amelyet még bátyám, Zoli rajzolt, aki már nincs közöttünk. Az első pince gyermekkorom legjobb búvóhelye volt, hűvös és biztonságos. A garázsban az írógép, melyen megtanultam gépelni 1988-89-ben, ezt viszem tovább magammal. 



Babák a lépcsőn - 2013.

A lakásban szinte az összes felújításhoz közöm van, tudom, hogy hol vezették be a csatornát, merre vannak a villanyvezetékek a falban, és mi indokolta a három fázis bevezetését. A kertben új ültetésű fák vannak, melyek gyümölcsét már nem mi fogjuk élvezni, a két meggyfa roskadozik a sok meggytől... Otthagyom a díjnyertes magaságyásom, a fűszernövényeim, a cukorborsót, gyönyörű koktélparadicsomokat, terjedelmes cukkinibokrokat, répát, zellert, petrezselymet, madársalátát, rukkolát, sóskát, spenótot, bazsalikomot, tárkonyt, rozmaringot,"menta-ültetvényt" (még jó, hogy néhány mentát, petrezselymet, kaprot ültettem cserépbe is, így valamit át tudok menekíteni új helyünkre).







































Ikrek a kertben zöld paradicsomot szednek - 2013.


Ágoston WC-papírral küzd - 2013.















Életkép - 2013.



Leginkább a jól kialakított konyhámat sajnálom itthagyni, hiszen mindent úgy volt tervezve, hogy a kezemről álljon. A falra rögzített fűszertartó polcomat itthagyom, a konyha része. A kézzel  - Ottó által - festett fűszeres üvegeket persze viszem (nyugtatgatom magam)...

Visszük a trambulint, hadd tudják meg Szepetneken is, milyen jó ugrálni sikítozva benne három gyereknek...

Elvisszük a hintaágyat, nyugtatgatom magam. Ebből hintaágyból jól rá lehetett látni - mentás "limonádét" kortyolgatva -  a homokozóra, ahol játszottak a gyerekek. Igaz, az utóbbi hetekben sok időnk nem volt koptatni a hintaágyat...

És a sövény, amely megnyugtató zöldjével része volt életünknek, tudtuk, ha májusban és szeptemberben valamilyen oknál fogva elmarad a nyírása, utána dupla munka lesz vele. Milyen jó volt, hogy megállapodásunk értelmében a szomszéd felőli részt a Tamás nyírta! :) 

























Nóra - 2013.



Kati néni a kertben, akinek hiányozni fognak jótanácsai a kertet illetően, beszélgetéseink, a kerítésre akasztott áru... Tudom, hogy sokszor mérges volt Nórikámra, hogy átment a kertjébe békát keresni, ezáltal a köveket felforgatta, egyszer a vetett spenótot is megtaposta... Bízom benne, hogy azért jó emlékei maradnak a gyerekekről, akik sokszor mentek "utcáknak" tyúkokat etetni, gilisztát gyűjteni...

























Nóra és Ágoston 2016.




Egy korszak lezárult. 
















1974. nyara: Gaál Mónika, +Gaál Zoltán, Kisegyházi Attila, Gaál László


Ahogy a régi képeket válogatom, a szívem összeszorul... Befejezem, pedig mennyi mindent akartam még írni...


Kíváncsisággal teli várakozással tekintek a jövőbe, bizakodom, hogy Szepetneken is megtaláljuk életterünket az új házunk építéséig, majd utána is. Mozgalmas napoknak, éveknek nézünk elébe. 

Adjon a Jóisten hozzá erőt, egészséget az egész családomnak. Amen.



2017. június 15., csütörtök

Nyerőszériánk folytatódik

Szokták mondani, hogy "ha egy üzlet beindul..." nincs megállás. Nyertünk mi már mosóport, véradós fotópályázatot, legszebb konyhakertes pályázatot, hellohalas utalványt, igazán szerencsések vagyunk. 

Most pedig ismét nekünk kedvezett a szerencse, és egy éves Zalai Hírlapos előfizetést nyertünk. 




Ennek igazán örülünk, mert költözés előtt állunk, és épp készültem bemenni az ügyfélszolgálatra, hogy módosítsák majd a kézbesítési címet. 

Még abban is szerencsém volt, hogy éppen aznap Zalaegerszegen jártam Nórikámmal, és nem kellett a díjátadás miatt külön elutazni a megyeszékhelyre. Nórika izgatottan várta, hogy benne legyen újra az újságban úgy, mint a Pintyőke fesztivál után.

Ahogy azt ma megtudtam több, mint háromezer szavazó közül választottak ki. Volt egy szavazás a Zala Megyei Kereskedelmi és Iparkamara valamint a Zalai Hírlap szervezésében, szavazatokkal lehetett eldönteni, hogy mely zalai vállalkozásokhoz kerüljön a Fogyasztókért Díj. 

Elárulom, hogy én a Szilágyi Cukrászdára szavaztam...



Köszönjük szépen, Zalai Hírlap!!!