Ikerszülésem története

Most, hogy két hét múlva félévesek lesznek iker gyermekeim, úgy gondolom, ideje megosztanom szüléstörténetemet a széles közönséggel:

Amikor megtudtam, hogy ikergyermekekkel vagyok terhes még fel sem fogtam, hogy milyen megpróbáltatások várnak rám. Örültem, és nem hittem a huhogóknak, akik mindenfélével ijesztgettek. Blanka lányom másfél éves volt akkor, és mi akartuk a kistestvért neki. Az, hogy időközben kiderült, hogy két babát várok csak dupla öröm volt. Az elején. 

Az, hogy négy hónapos ikerterhesen már úgy néztem ki, mintha szülés előtt járnék pár héttel már meg sem kottyant. Kedves ismerőseim érdeklődtek, hogy mikor fogok szülni. (Júliusban még nyaralni és voltunk két hétig, előrelátóan, gondolva arra, hogy idén három gyerekkel úgysem jutunk el sehová...) Mindezt augusztusban-szeptemberben, holott hivatalosan 2012. január 13-ra volt megállapítva a szülés időpontja. Persze minden orvos megmondta, hogy ne is számítsak 40 hetes terhességre ikergyermekek esetén. Ennek azért örültem, mert a teher augusztus végére már tényleg dupla lett, már sétálni sem volt erőm, valósággal vonszoltam magam, és ez nem túlzás. 

Augusztus végén, 20 hetes terhesen bekerültem egy megyei jogú város kórházába, ahol három napot töltöttem el élvezve a kórház vendégszeretetét. Szerencsére akkor némi vérzésen kívül más bajom nem volt, hazaengedtek. Ez a három nap is szolgált tanulságokkal, volt némi szocializációs problémám a kórterem mosdójában dohányzó veszélyeztetett terhes kismamákkal, de ez már igazán nem tartozik a szüléstörténetemhez. Akkor kerültem elválasztásra először másfél éves gyermekemtől. Nagyon fájt.

Aztán október 19-én a szokásos terhességi tanácsadáson kiderült, hogy a méhszájam nyitva van, másnap be kell feküdnöm újra a megyei jogú város kórházába. Másnap becuccoltam, és éjszaka olyan görcseim voltak, hogy komolyan megijedtem, szirénázó mentőautó vitt át az 50 km-re található megyei kórházba. A mentős tiszt csak azt kérte, hogy ne szüljem meg a 28 hetes babákat a mentőautóban, mert konkrétan nincs hozzá megfelelő eszközük. Annyit tudnak tenni, hogy szólnak a sofőrnek, gyorsabban hajtson. (És ez nem a  mentős tiszt hibája.) Megfogadtam a tanácsukat, és valóban kitartottam. :)

Kitartottam október 20-tól december 15-ig a megyei kórház nőgyógyászati osztályán feküdve, és vigyázva pici babáimra, hogy ne szülessenek meg idő előtt. Bekerülve egy idegen város, idegen kórházába választott orvosom nem volt, mivel nem tudtam választani a sok - valóban hozzáértő, tapasztalt, ikerspecialista - orvos közül. Egy kedves nővér azt tanácsolta, hogy ne válasszak orvost, mert akkor csak az az egy fog velem foglalkozni, és gyorsan is jöhet a szülés, nem lesz idő telefonálni neki. És milyen igaza lett!

Életem legnehezebb két hónapját éltem a kórházban át. El voltam választva akkor már majdnem kétéves gyermekemtől, akivel hetente csak egyszer találkoztam, ahogy a Férjemmel is. Mivel a Férjemnek dolgoznia kellett, nem tudott napi szintem mellettem lenni, el kellett látnia a gyermek bölcsődei szállítását, ha beteg volt, akkor orvoshoz kellett vinnie a gyereket, stb. A háztartás összes nyűgét, baját vitte a hátán, minden elismerésem - így visszatekintve is - a Férjemnek.

A kórházban minden reggel hálát adtam Istennek, hogy még nem születtek meg pici babáim. Napjaimat a vizitek, nagyvizitek, ultrahangos vizsgálatok, NST-vizsgálatok, magzat-mozgás-számlálások tették ki nagyrészt. (A hétközbeni látogatók jelentették a változatosságot csak mindennapjaimban. Sajnos ezek nem voltak sokan, hiába, a távolság nagy úr.) Ez volt a téma a szobatársakkal, a szomszéd szobatársakkal, akik szintén ikres anyukák voltak. Téma volt még a császárral vagy természetes úton való szülés. 

Én kezdetektől a természetes úton való szülésre szavaztam, agyban eldöntöttem, hogy könnyen és komplikációmentesen fogok szülni. Ezt többször elmondtam magamnak a két hónap alatt úgy, hogy a szülés várható időpontját december 14-re tettem, mivel akkor töltöttem be a 37. hetet, és úgy gondoltam, az egy jó időpont lesz a szülésre. Ezt is eldöntöttem, saját felelősségemre, titokban abbahagytam a "visszatartó bogyó" beszedését december 13-tól. Ezt a gyógyszert a kezdetektől szigorúan adagolták, és én beszedtem. Valószínű, hogy ez a bogyó tette lehetővé, hogy nem koraszülött babákat szültem, tehát hála neki, kötelességét teljesítette.

December 14-én délután annak rendje és módja szerint (NST által) kimutatott fájásaim voltak, szóltam is, hogy én most szülnék. Sajnos ebben a kórházban az a szokás, hogy még, még, még.... ennyi nem elég... tehát anyukának (tiltakozásom ellenére) "visszatartó" injekciót adtak, hogy még nagyobbak legyenek a picik.

(Megjegyzem ultrahangos vizsgálatokon mindig eltérő adatokat mértek, mivel nagy mozgásban voltak a picik. Arról nem is beszélve, hogy végig kérdéses volt Nóra lányom neme, mivel Ő a kezdetektől befordult szülési pozícióba és nem mutatta meg magát. Szülés előtti napon megjegyezte az ultrahangos orvos, hogy két fiú lesz. Na, erre aztán nem számítottam, végig úgy képzeltem el, hogy egy fiú és egy lány lesz.)

A természet ellen azonban nem lehet injekciókkal beavatkozni, ha a babák meg akarnak születni, és az anyjuk is akarja, akkor meg fognak születni. Ez nálam ténykérdés volt akkor. Éjjel kettőkor elfolyt a magzatvizem, szóltam a nővérnek, aki hívta az orvost. Az orvos megvizsgált, majd közölte, hogy ebből nem lesz mostanában szülés, feküdjek vissza.

Szófogadóan visszafeküdtem, és elkezdtem a fájásokat mérni a telefonomon található stopperrel. Amikor már kb. egypercesek voltak ezek a fájások, ismét kibattyogtam éjjel a nővérhez, hogy komoly fájásaim vannak. Erre visszaküldött, hogy azért van itt az anyuka, hogy fájásai legyenek. Pihenjek. 

Próbáltam pihenni, de szabályosan vert a víz. Szobatársam biztatására harmadszor is szóltam, hogy tényleg szülni fogok, tudom milyen az, csináltam már. Annyit elértem, hogy NST-re tett fel a nővér, ahol már olyan fájásokat mutatott a gép, amiket nem tudott a kedves nővér értelmezni, aki többször rám szólt, hogy lélegezzek mélyeket. Nagy nehezen lekászálódtam az NST-s ágyról, és szólt a nővér, hogy talán a szülőszobára kéne mennem. És valóban...

Olyan "hirtelen" jött (nekik) ez a szülés, hogy arra nem volt idő, hogy a kengyelt felcsatolják a szülőágyra, arról nem is beszélve, hogy le kellett volna borotválni a szőrzetemet, és esetleg beöntést kellett volna kapnom. Szerencsére egy szülésznő ott volt időben, és teljesen megnyugtatott, hogy nem fog semmi sem történni, ha nem kaptam beöntést, mert már látja a gyerek fejét. Arra már nem volt idő, hogy az orvos is odaérjen, Nóra lányom 2011. december 15-én 5 óra 20 perckor 2490 grammal, rá 8 percre 5 óra 28 perckor Ágoston fiam 2280 grammal megszületett.

Ikerszüléseknél szabály, hogy legalább két orvosnak kellene jelen lennie, tekintettel azonban az én körülményeimre, erre nem volt idő. A megérkező orvos csak annyit kérdezett, hogy volt-e választott orvosom, mert ha volt, már nem fog ideérni...

Fantasztikus érzés volt megszülni az ikreket, tudni, hogy az első baba után még egy baba fog megérkezni. Földöntúli volt a boldogság, hogy tényleg, komplikáció-mentesen, természetes úton megszültem iker gyermekeimet, akik egészségesek, gyönyörűek, és napról napra nyiladozó értelmük büszkeséggel tölt el.

Nincs bennem rossz érzés a kórház személyzetével kapcsolatban, ők csak azt tették, amit tanultak, és azt próbálták rám alkalmazni, ami a tapasztalat. Arra senki sem számíthatott, sem orvos, sem nővér, hogy hiper-gyorsan kitágulok és mindenféle előzmény nélkül szülni fogok. Hála Isten minden rendben zajlott, mindenkinek, aki ikerterhesség elé néz, sok kitartást és türelmet kívánok ezzel a képpel, ami közvetlenül szülés után készült. Mivel papírforma szerint az ikreket inkubátorban kell elhelyezni először (függetlenül a súlyuktól) ezért készülhetett ez a kép: