Több évvel ezelőtt olvastam
ezt a könyvet, és akkoriban leírtam friss olvasmányélmény után a könyv kivonatos változatát. Most visszaolvasva a kivonatot rájöttem, hogy az idő mit sem fogott az irományon, ma is minden sora igaz.
Kicsit hosszú, kicsit szájbarágós, amolyan "Kötelező olvasmányok röviden" - amit úgy kedvelnek a diákok - főként rövidsége miatt...
Elengedni nem annyi, mint mindent elveszíteni.
Fontos megjegyezni, hogy amikor csak részben engedünk el valamit, az azzal a kockázattal jár, hogy meghatározhatatlan ideig megrekedünk a régi kényelmi zónánkban. Egyes kapcsolatoknál, legyenek akár szakmaiak, akár személyesek, a legjobb a kíméletlen amputálás – egyetlen vágás, ami után türelmesen kivárjuk, hogy a lüktetés csillapodjék. A félmegoldások zsákutcává válnak, például, amikor egy szenvedélyes románc „barátsággá” szelidül, ami mögötte rejlik, hogy a vonzó partnerben nagyobb a bűntudat, semhogy teljesen lelépjen, az elutasított fél viszont más fedőnév alatt továbbra is reményt táplál.
A távozó partner számára a „barátság” felajánlása jó megoldás, mert lassan hagyhatja el régi kényelmi zónáját, miközben másutt fészket épít. A ragaszkodó fél számára viszont a „barátság” olyan, mintha egy csődbe ment üzlet a következő nap más néven újra kinyitna. Legális, de vajon van-e értelme?
************************************
Mit kell majd feladnom?
A legközvetlenebb kötelékek teljesen nyilvánvalóak, mert élesen és tudatosan érezzük őket. Az érzelmi kötődések csápjai fojtogatóan ölelik körbe a bátorságunkat, szinte megbénítanak. Nem kell gondolkodnunk rajta, melyek ezek: érezzük lefegyverző erejüket. Így h át a kérdésre, hogy „Mit kell majd elengednem?” mindenkinek megvan a maga válasza: a házassága, amelyet megmérgez, ha csinos szeretőjét választja, vagy a biztos fizetés, amelyről le kell mondani az új, vonzó állás kedvéért.
************************************
„Az élet hosszú, és nem minden ajándéka érkezik a várt sorrendben. Azért nyújtom ki a kezem, amiért tudom, de hiszek benne, hogy a többi is megjön majd az új ajtókon át, amelyeket nagy nehezen kinyitok.”
************************************
Amikor végiggondoljuk, kiket kell védenünk, először valószínűleg azokat vesszük számba, akiket magunk mögött hagyunk vagy eltávolítunk az életünkből – a házastársunkat, akinek szüksége van ránk, bár nem tesz minket boldoggá, a főnökünket, akitől sokat tanultunk, de nem fizet annyit, amennyit másutt fizetnének, a családot, amelyből kiválunk, és ami a legrosszabb, a gyerekeket, akiket mindenképpen fájón érint a helyzet, akár kilépünk a kényelmi zónánkból, akár örökre ott maradunk. Van az embereknek egy másik csoportja, akik szintén szereplői a kényelmi zónánknak, noha nem közvetlenül érintettek. Kivétel nélkül mindegyikük – szülők, testvérek, közeli barátok, kollégák, szomszédok – érezni fogják változásunk hatását, és az ő reagálásuk is hatni fog ránk.
És ön? Talán valaki másnak a szenvedése akadályozza meg abban, hogy lépjen? Ha igen, hogyan lesz képes dönteni önmaga és a szeretett személy között?
Először is fogalmazza meg egyértelműen a kérdést. Próbálja józanul felmérni, milyen hatással lehet a döntése azokra, akiket szeret. Ennek legjobb módja, ha megbeszéli velük. Ez a beszélgetés minden esetben helyénvaló, kivéve a gyerekekkel, ha ön válást fontolgat. Nagy a kísértés, hogy ígéretet csikarjunk ki a gyerekből, hogy ő jó lesz, de ilyen ígéretet egyetlen gyerek sem adhat, bár sokan megkísérlik. Természetes, hogy ilyenkor vigaszra vágyunk, de helytelen pluszterhet rakni a gyerekre. Nem az ő dolga, hogy önt vigasztalja.
Fenti esetet kivéve nyugodtan keresse meg azokat, akiknek az érzéseire tekintettel szeretne lenni, és nyíltan közölje velük a problémáját. Jegyezze meg: nem engedélyt kér a döntéshez. A beszélgetés lehetőséget ad arra, hogy elismerje: döntése hatni fog a szeretett személyre, és éreztetni szeretné vele, mennyire fontosak önnek az ő érzései, mi több, ezeket az érzéseket számításba veszi, amikor dönt. Csak ez a tiszteletteljes, elfogadó magatartás enyhítheti bűntudatát meg az ő fájdalmukat.
Az ilyen beszélgetések néha nem várt módon sülnek el. Sokan, évtizedekig halogatják a válást abban a hitben, hogy a szüleiket lesújtaná a szomorú hír, azt tapasztalják, hogy a szüleik egyáltalán nincsenek meglepve, sőt egyenesen elfogadják, hogy szembe kell nézniük a kellemetlen valósággal. Hasonlóképpen főnökünk, akinek félünk csalódást okozni, a vártnál jobban reagálhat, amikor értesül munkahely-változtatási szándékunkról. Egy ilyen beszélgetés végén néha lelkileg megerősödve távozunk, és ez könnyebbé teszi az elengedést.
De meglehet, hogy nem így történik. Még ha a beszélgetés kudarcba is fulladt – a másik fél dühös lesz, kioktatja önt, mit ne tegyen, vagy egyszerűen nem hajlandó folytatni a beszélgetést -, ön egy lépéssel közelebb került az elengedéshez. A kérdés kimondásával átlépett egy határt. A határ átlépésével pedig kényelmi zónájából a szorongás földjére jutott, amelyen át kell kelnie. Ez nagyon fájdalmas, mégis előrelépés.
Vegyük a legrosszabb esetet: aggodalmai valósnak bizonyulhatnak. A mamája szíve valóban megszakad, ha beadja a válókeresetet, az édesapját megütné a guta, ha kilépne a családi cégtől, a bátyja egy életre meggyűlölné, ha többet keresne nála. Azt jelenti ez, hogy kényelmi zónájának a kereteit ezek a szükségletek, szeretteinek eme vágyai szabják meg?
Talán igen, talán nem. Csak ön döntheti el, mely igényeket vesz tekintetbe és melyeket nem. De ha nincs tisztában önnön szükségleteivel, tehetetlen a követeléseikkel szemben. Ezért kellett visszatekintenie. Ezért munkálkodott azon, hogy új jövőképet alkosson, hogy megértse, mit akar valójában, és aztán összevethesse azzal, amit mások várnak el öntől. Az egyetlen pont, ahol hibázhatunk, a következmények tagadása. A döntés önmagunk és szeretteink között olyan nehéz, hogy néha úgy teszünk, mintha nem is lenne döntés. A védekezés minden formáját felhasználjuk – racionalizálást, tagadást, vádaskodást, fantáziát - , csak, hogy ne kelljen tudomást vennünk döntéseink áráról. A baj csak az, hogy ha nem veszünk tudomást róla, csökkenteni sem tudjuk.
Ha önmagunk és egy velünk egyenrangú ember igényei között kell választanunk, a döntés kritériumai kevésbé világosak. Mérlegelnünk kell, mennyire fontos számunkra az adott kapcsolat, mire köteleztek el eddig ígéreteink. Döntenünk kell önmagunk és egy számunkra fontos ember között, aki talán szintén döglött lovon lovagol.
Amikor ezeket a nehéz döntéseket meghozzuk, tartsuk féken a másokat védelmező ösztönünket. Az embert túl könnyen elsodorja az érzelmi dráma. Elvégre a fájdalom nem feltétlenül jelent pusztulást. Néha csak olyan emberek kiáltása, akiket kényelmi zónájuk elhagyására kényszerítettek.
************************************
Mi teszi majd a veszteséget elviselhetővé?
Ez a legfontosabb kérdés. Gondoljunk csak az elengedésre, és a várható fájdalom olyan fenyegetően tornyosul fölénk, mint a mesebeli óriás. Tisztán látjuk az új helyzetet – nem lesz biztos fizetés, az állásunkat más valaki tölti be, az elhagyott kedves szemtelenül boldog egy új kapcsolatban -, és ettől megtorpanunk. Mit tehetnénk, hogy előbbre lendítsük magunkat?
Először is gondoljunk a nyereségre. Emlékezzünk: azért választottuk a veszteséget, mert hisszük, hogy nyerésre állunk,nincs más oka. Hívjuk segítségük a jövőképet, amelyet oly nagy erőfeszítéssel hoztunk létre. Lássuk, mondogassuk, írjuk le, vizualizáljuk, meditáljunk rajta, esküdjünk rá. Az elengedés egy bennünk zajló gerillaháború. Győzhetünk, győzni is fogunk, de csak akkor, ha tudatosan megerősítjük az elengedés mellett érvelő hangot.
Az a gond, hogy kényelmi csapdánk igényt tart ránk.
Ezek a kötődések valódiak, zsigeriek. És hangjuk van. A félelem hangja és a korlátozásé, a bűntudaté, a szereteté, a kötelességé és a megszokásé. Csitító hang, a kényelemé és a biztonságé. Mindazoknak a felháborodott hangja, akiket szeretünk, és akik követelik tőlünk, hogy maradjunk ott, ahol vagyunk, mert ők is ott maradhatnak, ahol vannak. Hatalmaskodó apánk vagy rideg anyánk bensővé vált hangja. Gyerekkorunk szeszélyes hangja, amely hisztérikusan tiltakozik bármiféle veszteség miatt, csak mert fáj.
Mindezek a hangok az elengedés puszta gondolatára harsogó kórussá állnak össze: „Nem tudom… Nem tisztességes… Muszáj lesz… Még nem… Semmi értelme megpróbálni… Majd holnap… Mi van, ha… Úgysem számít… Csak még egyszer… Ne kényszerítsetek…” Kényelmi zónánknak ez a negatív kórusa azt zengi, hogy egy lépést se tegyünk. Fel kell készülnünk rá, hogy tiltakozását tudatosan elfojtsuk.
Valahányszor azon kapjuk magunkat, hogy bénító gondolatok járnak a fejünkben, próbálja konkrét, pozitív gondolattal helyettesíteni a félelmét.
Amikor az elengedésen dolgozik, örüljön a dühnek. A düh az elválás biztos üzemanyaga. A várható veszteség fájdalmában benne van a dühös szabadulási vágy. Találja meg, és használja okosan.
A beosztottak kudarcaikra összpontosítanak, így könnyebben elviselik, hogy el kell hagyniuk az ismerős munkahelyet. Ha egy társtól kell elválniuk, segíti az elválást, ha a haragot szítjuk, a szeretetet elfojtjuk. Ha képesek vagyunk haragudni azokra, akik legszívesebben bilincsbe vernének, egészséges dühünk enyhíti elvesztésük fájdalmát.
Az elengedést apró, elviselhető lépésekben kell végrehajtanunk. Minden egyes lépés – az el nem szívott cigaretta, a nem viszonzott telefonhívás, a végre megírt önéletrajz – megerősít abban, hogy folytassuk az elengedést, apránként átalakítva az önmagunkról kapott képet is, hogy olyan embernek lássuk magunkat, aki képes elhagyni kényelmi zónáját és új hídfőállást kiépíteni.
Bármi legyen is félelmünk tárgya, ne feledjük: a félelem bennünk lakik. Ez egyben azt is jelenti, hogy kezelni tudjuk.
Ez a gondolat olyan fontos, hogy érdemes ismételgetnünk. Bármitől félünk is – a szüleink helytelenítésétől, bár már 40 felé közeledünk, az állásinterjútól, amelyet biztosan el fogunk szúrni, a házastársunktól, aki a legkisebb ellenkezéstől is dühbe jön, a szeretőnktől, aki kigúnyol bennünket, ha többre vágyunk, a rossz döntéstől, amelynek következménye anyagi gond vagy elszalasztott lehetőség lesz – az akadály nem az az ember, az a probléma, az a döntés. Az akadály maga a félelem, és ez a félelem hozzánk tartozik.
Nincs mitől félnünk, kivéve magát a félelmet – a lélektannak egyik nagy, már-már közhelyszámba menő igazsága ez. Mint annyi velős mondás, ez is magától értetődő mindaddig, amíg meg nem próbáljuk magunkra alkalmazni. Ekkor ugyanis megfoghatatlanná válik. Felismerni, hogy az előttünk tornyosuló akadály maga a félelem, és nem az, amire a félelem irányul – ez nagyon nehéz, amikor az ember nyakig benne van.
Ön is fél valakitől vagy valamitől, és valószínűleg már a kelleténél több figyelmet szentelt ennek a valakinek vagy valaminek. Most fordítsa a figyelmét önmagára, a félelmére. Ez az a hang, amely a döntéseit hozza. Ezt a hangot kell elnémítania. Függetlenül attól, hogy a félelme jól álcázott vagy egyértelmű kín, mindig ugyanazt üzeni: „Maradj ott, ahol vagy! Veszélyes területre indulsz.”
Megkapjuk az üzenetet, és megtorpanunk, legalábbis egy időre. És mindaddig állva maradunk, amíg meg nem tanuljuk – a kellő időben és módon – hatálytalanítani ezt az üzenetet.
************************************
A félelem csak akkor szűnik meg, ha megtesszük azt, amitől félünk. Ennek két oka van. Egyrészt túlvagyunk rajta, tehát már nem fenyeget bennünket. Másrészt bebizonyítottuk magunknak, hogy bármilyen következményei is legyenek félelmetes cselekvésünknek, képesek vagyunk megbirkózni velük.
************************************
„Mi van, ha ő a lelki társam, és elveszítem, mert túlságosan gyáva vagyok?”
************************************
Néma gyereknek anyja sem érti szavát. Még a legközelebbi barátainktól sem várhatjuk el, hogy kitalálják, mi bánt bennünket. De ha vesszük a bátorságot, és nyíltan beszélünk a problémáinkról – egy régi baráttal, közeli ismerőssel vagy rokonszenves kollégával – tapasztalni fogjuk, hogy milyen nagy megkönnyebbülést érzünk. Persze a közeli kapcsolatok éppen úgy növelhetik, ahogy csökkenthetik is félelmünket. Ne feledjük: a hozzánk legközelebb állóknak érdeke, hogy ugyanazok maradjunk, kielégítsük szükségleteiket, fenntartsuk a kényelmi zónát, amelyen velük osztozunk. Az egymásnak ellentmondó érdekek miatt a hozzánk legközelebb állók esetleg nem szívesen bátorítanak nagyobb változásra – költözésre, pályamódosításra, házasságra vagy válásra - , mert ez túlságosan fájdalmas lenne a számukra. Ha a bizalmasunk nem ment át hasonló válságon a saját életében, talán nincs is meg benne a kellő bátorság, hogy ösztönözzön minket.
Mindez akadályozhatja a támogatást, mégis oly nagyok az előnyei, hogy tökéletlensége ellenére érdemes élni vele. Önnek is beszélnie kell valakivel, aki nem retten meg az ön félelmeitől, aki a nehéz pillanatokon felülemelkedve képes meglátni a pozitív kimenetel lehetőségét, és bátorítja, hogy haladjon tovább céljai felé.
************************************
Csak egyet ne tegyen: hogy megfutamodik. A félelem ellen harcolni kell, elszántan és cselekvőn. És amikor szembeszáll vele, tapasztalni fogja, hogy meglepően gyenge ellenfél. De önmagától nem tűnik el.
************************************
Készüljön fel rá, hogy a változás tele van látszólagos ellentmondásokkal. Távolról nézve kikövezettnek tűnik az út, amely a szíve vágyához vezet. De ha közelebbről nézi, az ár, amit fizetnie kell érte, ijesztően magas. Bármennyire is elégedetlen kényelmi zónájával, emlékezzen rá, hogy biztonságot nyújt, ráadásul jólesően ismerős. Intézzen kihívást e biztonság ellen, és különös átalakulást fog tapasztalni: a döntő lépést megelőző napokban és hetekben mindaz, ami fájdalmas volt és hiányokkal teli, az otthon melegét sugározza. Abban a pillanatban, amikor át kellene lépni a határt, a kényelem teljes erővel visszatart bennünket.
Összehasonlításkor az új a legjobb esetben sem látszik majd tökéletesnek. Elvégre az ember olyan helyre megy, ahol korábban sosem járt, nyilvánvaló, hogy ismeretlen úton kell mennie. Ez nem olyan biztonságos érzés, mint ha a jól ismert utat választaná. De elviszi oda, ahová el akar jutni, feltéve, hogy megvívta a harcot önmagával.
El kell ismernem, hogy az úton egy ideig nagyon rosszul érzi majd magát. Egyes változások nem egyszerűen bizonytalansággal töltik el. Egyenesen elviselhetetlenek. A fájdalom meg-megújuló hullámától nem óvja meg önt a tény, hogy hajlandó volt kilépni a megszokottból. Ellenkezőleg, egy olyan veszteség, amely felett nincs hatalma, akár arra is ráébresztheti, hogy ami elkerülhetetlen, az kevésbé fáj. Az önmagunk által előidézett változás viszont teljes mértékben a mi felelősségünk, fájdalmát semmi sem enyhíti. Fáj, amíg fáj. És amíg fáj, ön szenvedni fog.
A fájdalom elmúlik. Akik megállnak a lábukon, és szembenéznek a fájdalommal, akkor is állni fognak, amikor a fájdalom már megszűnt – csak jobb helyen. Használjon fel mindent, amit kényelmi zónája elleni kihívásról tanult, és ígérem, ön is állva fog maradni.
Lehet, hogy azok közé tartozik, akik nem látják a következő kényelmes helyszínt, legyen szó akár lelki, akár külső változásról. Jelenlegi kényelmi zónája kilátópontjáról sem képes felfedezni semmiféle új célt. Bármit képzeljen is el, biztosan egészen más lesz, mire odaér. Megeshet, hogy a sötétbe kell ugrania, és kénytelen az áramlatokra bízni magát. A világos cél hiánya nem lehet indok arra, hogy ne lépjen.
Ne feledje mindannyian harcolunk a tehetetlenség ellen. Fizika törvényei a lélektani univerzumra is vonatkoznak. A mozgásban lévő test hajlamos mozgásban maradni. A nyugalomban lévő nyugalomban marad. Önnek azonban mozgásba kell hozni magát.
************************************
Semmi bajom a középszerrel. Igazán kellemes hely, egy ideig. De nagyon könnyű megrekedni ott, elidőzni, sőt dagonyázni, jóval az után is, hogy az idő lejárt.
************************************
Ön nem éli az életét, csak túléli. Eszébe sem jut, hogy mást is tehetne. A lova már régóta nem viszi sehová.
************************************
A munkája rémes, de a fizetése fedezi a kiadásokat, és különben sem tudja elképzelni, mi mást csinálhatna. Megromlott a házassága, magányos, fásult és bosszús, mégsem tesz semmit ellene. Az ügyfelei keveset fizetnek, de azt legalább készpénzben. A családi élete, a baráti köre, az anyagi helyzete úgy-ahogy elfogadható, de a nagyszerűhöz vezető út nem látszik onnan, ahol most ön ácsorog.
************************************
Érzelmi földrengést remélünk, megmentőt, megváltást. Várjuk, hogy történjen valami, és nem veszünk tudomást a kényszerítő erejű igazságról – hogy mi vagyunk azok, akiknek a változást létre kell hozniuk.
************************************
