Amíg nem voltak gyerekeim idilli, rózsaszín ködös elképzelésem volt
az anyaságról, leginkább arra vágytam, hogy babakocsiban tologathassam a
gyerekemet, közben süt a nap, játszótérre járunk, ahol az én gyerekem édesdeden
homokozik a többi gyerekkel, én ráérősen ülök a napsütésben a padon, a többi
anyukával beszélgetek az anyaság szépségeiről. Hogy mennyire más lett a
valóság, azt legmerészebb álmaimban sem tudtam volna elképzelni.
Arra már az első gyerek születése után hamar rájöttem, hogy a
többi anyukával való beszélgetés a gyerekről nem jelent számomra mindig
felhőtlen örömöt, sőt, folyton összehasonlítgattam másokkal az én gyerekemet. Addig, amíg nem voltak gyerekeim határozott
elképzeléseim voltak a gyereknevelésről, (akár tanácsot is tudtam adni
gyerektelen létemre), de hogy ez mennyire nem egzakt tudomány, azt soha nem
gondoltam volna. Folyamatos tanulást jelent, néha a gyerekek világítanak rá,
éppen az adott helyzetben mi a helyes vagy éppen helytelen. Amit biztosan
állíthatok, hogy folyamatosan szem előtt kell tartani azt a tényt, hogy minden gyerek más, és tilos
összehasonlítgatni őket. Ezt ikres anyaként lehetetlen elkerülni, viszont
nagyon káros, hiszen minden gyerek
önmagához képest teljesít, nem a testvére, nem a szomszéd Pistike a mérték.
Korábban valamiért számomra a babakocsival közlekedő anyuka volt
a megtestesült nyugalom és boldogság, egészen addig, amíg meg nem próbáltam
iker-babakocsival közlekedni. (Igaz, már az egyes babakocsival való
közlekedésről is időközben elszállt nálam a varázs.) Azt lassan feldolgoztam,
hogy az iker-babakocsival nem férek be a tőlünk 100 méterre található boltba,
így kénytelen-kelletlen hosszabb útra kellett kelni akár egy kg kenyérért is.
Azt viszont a mai napig nem tudom megérteni, hogy Ágoston fiam miért üvöltött
abban a pillanatban, ha megállt a babakocsi, akár pár szóra álltam volna meg
ismerősökkel beszélgetni, akár a bolt pénztáránál vártam a soromra.

Az a bizonyos homokozós-játszós idilli játszótéri életkép is
lassan köddé foszlott, amikor rájöttem, hogy ikergyerekekkel nem lehet egy felnőttnek játszóterezni, mert egyik
jobbra, másik balra megy, az anya meg középen meghasonlik. (Ez a tény egyébként
még az apró betűs részben sem volt bent az ikergyermekekhez készült használati
útmutatóban.) Az idilli anyaságról alkotott képem lassan szertefoszlott, amint
gyermekekkel népesült be a ház, rá kellett, jönnöm, hogy nem tartozom az ősanyák közé, eléggé el nem ítélhető módon még a
hordozókendő kötési technikáját sem tudtam megtanulni, szégyenszemre el kellett
adni a hordozókendőt a Vaterán. (Mentségemre legyen mondva, hogy drágábban
adtam el, mint vettem. J)
Határozott elképzeléseim voltak arról, hogy nekem milyen
gyerekem/gyerekeim lesznek, és az ilyen élénk, zsizsegő, mindenhová felmászó,
mindent megtapogató gyerekektől a víz kivert, ha láttam, mit művelnek. Gyermektelenként
meg voltam győződve róla, hogy ez nevelés kérdése, és én majd másképp fogom
csinálni. Ehhez képest rá kellett jönnöm, hogy a gyerek születése pillanatában
eldöntött tény, hogy másfél évesen felmászik-e gázcsövön vagy sem. (Blanka
felmászott.) Számomra is bebizonyosodott az az állítás, hogy neveléssel tudod
ugyan csiszolni a gyerek viselkedését, de a gének nem hazudnak.
Ha a géneknél tartok, gyakran gondolkodom azon, hogy Nóra melyik
szülői ágtól örökölt olyan géneket, amelyek révén az óvodában letépte a
zuhanyfüggönyt, és rövid időn belül végigharapta az óvónői kart, ezzel egyenes
utat nyerve a nevelési tanácsadóba. (Megoldást igazából az óvodaváltás
jelentett, amely életem egyik legnehezebb döntése volt, az idő azonban beigazolta
helyességét.)
Arra is rá kellett jönnöm, hogy a gyerekek végtelen türelemre tanítják a szülőket, próbák elé
állítva őket. Igazi kihívás válaszolni már a százharmincháromszor feltett
kérdésre – ebben főleg Ágoston jeleskedik – hogy mennyit kell még aludni. (Erre
a sztenderd válasz: „egyet, mindig csak egyet”)
Türelem kell a hiszti-kezeléshez is, nincs két egyforma
szituáció, az egyszer bevált megoldás máskor kudarcba fullad, de itt is ki kell
próbálni többfélét. Az ősanyák által
javasolt „öleljük meg a hisztiző gyereket” hippi-módszer Nóránál egyáltalán
nem vált be, hiszen hogyan lehet egy magából kikelt, toporzékoló gyereket
megölelni?! (Nórát nem lehetett.)
Amit sohasem gondoltam volna az az, hogy dínószakértővé válok,
és magabiztosan mozgok a triceratopszok és T-Rex-ek világában és egy-egy
Pteronodon felismerése sem okoz problémát. A Monster High babák ellen sokáig
tiltakoztam, de olyan kegyetlen jó a marketingje, hogy Blankát teljesen beszippantotta
a rémbabák világa, kénytelen voltam elveimet feladva Monster High-os babákat,
kiegészítőket vásárolni – hol a Jézuska, hol a nyúl hozott egy-egy rémséget.
Visszagondolva gyerekkoromra, én régebben elhatároztam, hogy
sohasem fogok kiabálni a gyerekeimmel, mert annyira utáltam, ha anyám ordított
velem… Ehhez képest képes vagyok felemelt hangon ordítani velük, majd
megállapítani, hogy semmi értelme nem volt.
Lánykori anyaképem semmiképp nem arról szólt, hogy heveny
gastroenteritis-szel éjjelente hányást takarítok a szintén beteg gyerekem
ágyából, ágyneműjéből, szőnyegről, babzsák-fotelből, mert ugye, az anyák nem mennek betegszabadságra. Azt
gondolom, hogy az anyaság nem arról szól, hogy anyák napján nyugodtan
hátradőlve végighallgatom a verseket, hanem egész évben sok-sok apró élmény,
öröm, aggódás, bánat, kétely, mégis úgy érzem, nem cserélnék senkivel és nekem vannak a legnagyszerűbb gyerekeim a
világon.